Jack Kerouac: Senkiháziak

2010. szeptember 1. Kerouac: Senkiháziak

Mottó: ("Ó, öregem, te nem is tudod, mennyire oda volt Charles Swann az ő csajaitól-!" mondta egyszer nekem Cody... "Az lehetetlen, hogy Marcel Proust buzi lett volna, és megírja azt a könyvet!").
Az elhagyatottság angyalai, 177. o. Fordította Kepes János és Szántai Zsolt)

Jack Kerouac: Swann szerelme (L’Amour de Swann)
Marcel Proust: Senkiháziak (The Subterraneans)

A provokatív csere nem tévedés, nem hiba, mindössze arra utal, hogy a mind két regény lebilincselő alapossággal dolgozza fel egy gyötrelmes szerelem történetét. A „buksz rám, úgyhogy teszek rád” fázistól a „most már nem teszek rád, ettől nyeregbe kerülsz,” ívén keresztül az „úgyhogy most már én bukok rád, és te teszel rám” végjátékig.

Ugyanakkor néhány – még mindig túl kevés, de ezen dolgozom – műve olvasása után én elfogadom Kerouac saját állítását, hogy voltaképpen az Eltűnt idők nyomábant akarja újraalkotni, más korban, más helyen, más sebességben, konflis helyett Buickban, más alapállásból. (A vonat, az stimmel mind a két életműben, de Marcel barátunk pihegő utas, Jack pedig vagy fékező vagy bliccelő, tehervonaton.) Amennyiben ezt az állítást elfogadjuk, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Senkiháziak a végül össze nem fésült regényfolyamban hasonlóképpen kiemelhető, betét a regényfolyamban, ahogy a Swann szerelme Proust-nál.

A könyvet mindjárt kétszer olvastam el.
Ennek az elsődleges oka az, hogy még mindig Az elhagyatottság angyalai – Átutazóban hatása alatt voltam, elvarázsolva, és fél szemmel még visszafelé pillogtam, hogy de kár, hogy ez nem az. A 180 oldalas könyvecske úgy a felénél kezdett el igazán beindulni, akkor lett húzása, úgyhogy amikor megrendültem letettem, rögtön el is kezdtem az elejét, hogy mégiscsak legyen világos az is, amit nem elég koncentráltan olvastam, és ha már újra elolvastam az első felét, akkor már nem volt szívem megállni, befejeztem még egyszer.
Az azonnali újraolvasás egyébként is ajánlott a mű szerkezete folytán, hiszen folyton előre-hátra utal, nevek bukkannak fel elején is, a vége felé is, és az újraolvasásnál minden varázslatosan a helyére kerül.
A szöveg rendkívül erős, majdhogynem lírai.
Azt is olvastam, hogy Jack ezt három nap alatt vetette papírra, ami engem illet, én ezt speciel nem hiszem el, mert túl jónak tűnik ahhoz, de persze a fene tudja. Ha meg hiúsági kérdés, akkor legyen, legyen csak Jack álszerény, van mire.

A két írást azért tudtam pároztatni, mert egy konkrét szerelmen keresztül természetesen örök konfliktust feszeget.
Jack azon bukik, hogy disznó mód kocsmázik, megy ezerrel, ritkán van cérnája megülni a barátnő mellett, otthon. Aztán a csaj ezzel (meg az ebből fakadó számos megaláztatással) végül besokall, Jack barátunk pedig – miután késő - szívszakadva idézi fel az emlékét, lelkiismeretfurdalás hegyekkel leöntve, ugyanakkor az olvasóban egy pillanatra sem merül fel bennünk a kétely, hogy lehetett volna-e máshogy.

(Érdekesség: éppen tegnap néztem két kislányommal a Shrek 3-at, ott ugyanez volt a probléma. Az eredmény fordított, Shrek tehát a családi tűzhely mellett tette le voksát. A lista persze a végtelenségig folytatható lenne.)

Hogyan is csúszik el a főhős, miközben a barátnő mellette fészkelődik, menne már haza. (Senkiháziak, Kepes János - káprázatos - fordítása)
Akkor is, mint mindig, a Mask-ban kezdődött.
Ezek az éjszakák, csupa csillogó remény, gyerünk, ugorjunk fel a barátainkhoz, mindenféle dogok, telefonok csörögnek, emberek jönnek-mennek, kabátok, kalapok, mondatok, diadalmas beszámolók, a nagyváros izgalmai, egy rund sör, még egy rund sör, a beszélgetés egyre gyönyörűbb, izgalmasabb, kipirult-izgatottabb, megint egy rund, éjféli órán, később, a kipirult, boldog arcok most bevadulnak, hamarosan akad egy ringatózó haver du déubab bab átütő siker, füst, részeg, éjjeli bohóc, végül aztán odavisz a csaposhoz, mint Eliot látnoka, IDEJE KÖZELEBB KERÜLNI A TŰZHÖZ - többé kevésbé ilyen hangulatban érkezünk meg a Mask-ba.
132.o.