2011. február 24., csütörtök

olvasónapló: Szép Ernő

olvasónapló: Szép Ernő: "2011. február 24. Szép Ernő „Ennyi volt a szabóinas halála. Halála után következett az élete, s az olyan lett, mint mindazoké az egyforma ..."

Szép Ernő

2011. február 24. Szép Ernő


„Ennyi volt a szabóinas halála. Halála után következett az élete, s az olyan lett, mint mindazoké az egyforma szabómestereké, akik valahol letelepednek, és ott maradnak, és mindennemű javítáűst és vasalást jutányosan elvállalnak.”(Jóska halála és élete)

Az Alexandrában 600, ismétlem, hatszáz forintért kapható Szép Ernő válogatott novellái. A Noran kiadása, gyönyörű kivitel, majd négyszáz oldal, a könyvjelző egy képeslap, mondom, kivitel előtt le a kalappal, na de nem amiatt ragadtunk tollat. Még csak nem is a 600 forint miatt. A 600 forint azonban mégiscsak meglepő, ugyanis – nem gondoltam volna – ezért a pénzért hibátlan, hamisítatlan extrém metált kapunk.

1. A balul sikerült találkozás.
Szép Ernőnek addigi életemben csak a nevét hallottam, soha nem lelkendezett senki érte. Akkor megjelent egy válogatott verseskötet, gondoltam, megveszem, aztán az első verstől, ahol a könyv kinyílt, a Furulya címűtől egész egyszerűen röhögőgörcsöt kaptam. Talán az életmód miatt, hogy minden hétvégén iszogatás vagy kemény ivás, szórakozóhelyekre járás, lehet, hogy amiatt, de attól a verstől jött a röhögőgörcs, Szép Ernő kötet félrerak.

2. Az elcsodálkozás
Néhány Tandori művet olvasgattam, s egészen le voltam döbbenve, hogy Tandori milyen hihetetlen hévvel, micsoda szuperlatívuszokban beszél Szép Ernőről. Újra elővettem hát a verseskötetét, főleg azokat a verseket, amiket Tandori emleget, még egy regényt is elolvastam, de még mindig nem éreztem, mi az az elementáris erő.

3. Ne cifrázzuk: most tehát… A helyzet ma:
Még csak hat elbeszélést olvastam el a válogatott novellákból, de padlóra küldött. Elképesztő. Nagyon rövid elbeszélések, félelmetesen pontos képek, figurák, élethelyzetek, és mindegyik novellában valami olyan megdöbbentő megfigyelés, kép, olyan elemi erejű balegyenes arcba, agyba, amilyen éleslátásért más szerzőknél sokszor kétszáz oldalt kell ledarálni.
Pártot nem fog a szerző, több szereplő esetén nincs jó és rossz, mindenkivel azonosulni tudunk. A dolog valahol borzasztóan szomorú, de nem olyan kuplésan, olyan Szomorú vasárnap-osan szomorú, hanem fenségesen. Brutálisan komoly. Brutálisan kemény.

Ráadásként a Furulya című vers, ami annak idején eltántorított: (Az ötödik versszakon még ma is betojok a röhögéstől.)

Milyen szép,
Milyen szép,
Milyen szép is lehet az élet,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár hogy én csak henyélek
Milyen jó,
Milyen jó,
Milyen jó szerelembe esni,
Milyen rosz,
Milyen rosz,
Milyen rosz tétova keresni.
Milyen szép,
Milyen szép,
Milyen szép a virágos reggel,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár hogy sose kelek fel.
Milyen jó,
Milyen jó,
Milyen jó a hajóra szállni,
Milyen rosz,
Milyen rosz,
Milyen rosz a parton mászkálni.
Milyen szép,
Milyen szép,
Milyen szép a négyes a bálban,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár hogy a falnál álltam.
Milyen jó,
Milyen jó,
Milyen jó megfogni a lepkét,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár, akik elengedték...
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00089/02781.htm


Az ötödik versszakot annak idején át is írhattuk volna így, a nagy diszkóba járások közepette, hogy:
Milyen szép,
milyen szép,
milyen szép a négyes a bálban,
Milyen kár,
milyen kár,
milyen kár hogy a falnál hánytam.

2010. november 16., kedd

olvasónapló: Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és ...

olvasónapló: Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és ...: "2010. november 16. Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és a folyóról „Run, rabbit run, dig that hole get the sun And when at las..."

Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és a folyóról

2010. november 16. Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és a folyóról

„Run, rabbit run, dig that hole get the sun
And when at last the work is done
Don’t sit down it’s time to dig another one…”
Pink Floyd: Time


A nyári, nagyszerű Kerouac kaland után - mely óta meggyőződésem, hogy az Úton a leggyengébb mű – úgy döntöttem, megnézzük milyen a tanítómestere, Thomas Wolfe. Úgyhogy antikváriumból beszereztem a több mint ezerkétszáz oldalas művet: Az időről és a folyóról. (Európa Könyvkiadó, 1968)
Elképedtem. Teljesen beazonosítható, hasonló a technikája, hasonló a világlátása, hasonlóan gördülnek rendszeresen a vonatok egyik helyről a másikra, suhannak az amerikai kontinens tájai, és jó értelemben nagyon amerikai. (Vagyis a gyermek lefegyverző naivitásával bombázza kérdésekkel a civilizációt.) Hasonló a technikája, hasonló az emberábrázolása, és hasonló a súlyozási technikája is: konkrét helyeken látszólag létfontosságú dolgok, párbeszédek kontextusból kiemelésével mutatja meg jelentéktelenségüket, talmi voltukat.
Még csak a könyv első harmadánál járok, de meggyőződésem, hogy Kerouac Wolfe.-tól örökölte az írói imperatívuszt: „a mindenséghez mérd magad!” alapállását. És fő motívumait is Wolfe-tól vette át, Wolfe-tól tanulhatta. Kerouac ugyanis véleményem szerint két dolgot akart legyőzni életében:
1. A tettetést, színlelést, sznobizmust. (És itt megtaláltam a kapcsolatot a Zabhegyezőhöz, meg a későbbi diákmozgalmakhoz, (beleértve a fiatalság beat és rockzenéjét) hisz lényegében mi más lenne mindnek a célja - akár Párizs utcáin, akár kommunista rendszerbeli építőtáborokba járó diákság körében kapjon hangot- mint az őszinteség.
2. Az elmúlást, a mulandóságot.
Az első meccset hozta, a másodikat elbukta.
Tekintve, hogy milyen gigantikus ellenfelekről van szó, a kettőből egy nyert meccs azért nem is olyan rossz arány.

Nem agyalok én itt tovább, következzék két-három idézet. Az első kettő után az a megdöbbentő benyomása támad az embernek, hogy Jack barátunk megértette a wolfe-i leckét, és életével, életvitelével, a gyakorlatban akarta megvalósítani azt, amit mestere kérdések formájában vetett fel.
(A második idézet gyötrő kérdéseiből még az is elég gyorsan levezethető, hogy Kerouac hogyan talált rá akkora szeretettel Buddhára és Jézusra, miért ölelte akkora szeretettel magához őket, tanításukat.)


(Egy feleség agya dolgozik éjszaka, a következők sorakoznak benne)
„Hugh-t folyton csak hajszolom; fáradt és beteg és agyonhajszolt és kimerült… de én csak hajszolom előre, és magam se tudom, hogy mi felé? Mi értelme az egésznek? A Woodson Streetről idehajszoltam a Weaver Streetre: és ez a városnegyed most a divatját múlta – az elegáns társaság most Grovemont felé tendál, a golfpálya szomszédságába; és most rágom a fülét, hogy költözzünk oda ki, építsünk házat a telkünkre, vagy vegyünk egy házat. Addig hajszolom őt és magamat, míg tagja lesz a Rotary Clubnak, én meg a csütörtöki Irodalmi Körnek, az Orpheus Társaságnak, a szombati Zenebarátoknak, az Asszonyklubnak, a Vitakörnek és a jó ég tudja, mi mindennek még - ennek a sok hülye és nevetséges klubocskának mind, pedig végleg nem érdekel minket egyik sem, de belehalunk, ha nem vagyunk tagjai, mert úgy érezzük, hogy ez az "emelkedésünk" jele. Emelkedünk, de hová?
És így vagyunk mindannyian: tettetés, tettetés és tettetés, fölvágás, fölvágás és fölvágás… igyekszünk lépést tartani a szomszédainkkal, és lehagyni őket… és közben soha egy igaz szó, soha egy szó, amit igazán érzünk, értünk és tudunk.”

(286. o.)

„Miért vagyunk mi mind ilyen hazugok gyávák, kegyetlenek és tisztességtelenek egymással és önmagunkkal szemben? Miért töltjük haszontalansággal napjainkat, tettetéssel, semmiségekkel? Miért fecséreljük el az életünket – merítjük ki az erőnket – miért tékozolunk el minden jót hamisságra, hazugságra és ürességre? Miért teszünk szántszándékkal tönkre magunkat, ha egyszer örömre, szeretetre és szépségre vágyunk, s ezt mind megtalálhatjuk körül a világban, csak érte kell nyúlnunk? Miért félünk attól, ami nem félnivaló, és miért szégyelljük, amin nincs miért szégyenkeznünk? Miért herdálunk el mindent, miért tékozoljuk el az életünket, mi az a szörnyűség az életünkben, ami önmagunk eltékozolására késztet, arra, hogy hajszoljuk a halálunkat, pedig az életre vágyunk? Miért van az, hogy örökké idegenek maradunk a világban, hogy sohase tudjuk megismerni egymást, hogy csupa félelem, szégyen, gyűlölet és hamisság vagyunk, márpedig szeretetre vágyunk? Miért van ez így? Miért? Miért? Miért?”

(286-287. o.)


Még egy idézet, amit szintén kivághattam volna Kerouac regényből is:
„Ez volt hát az öregember története. Élete a vadonból hajtott ki, az eltemetett múltból, az elenyészett Amerikából. A körülötte zajló események és pillanatok hatalmas misztériuma és a sötét idők mágikus fénye vetődött rá.
Mint az országban mindenembe, vándor volt ő is; száműzött a halhatatlan földön. Ő is hajléktalan volt, mint mi valamennyien. Ahova elvitték a roppant kerekek, ott volt az otthona.”
(Göncz Árpád fordításában.)
(230. o.)

2010. október 6., szerda

olvasónapló: Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

olvasónapló: Thomas Pynchon: Súlyszivárvány: "2010. október 6. Thomas Pynchon: Súlyszivárvány „We sold our souls for rock’n’Roll” (Black Sabbath válogatás lemez cím) (Eladtuk a lelkünke..."

Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

2010. október 6. Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

„We sold our souls for rock’n’Roll”
(Black Sabbath válogatás lemez cím)
(Eladtuk a lelkünket a rock and rollért)



1. Fölkészülés a kalandra

Egy barátom, S. ajánlotta, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt olvassam el, erre varrjak gombot, ha kíváncsi vagyok egy könyvre, ami simán veri Joyceot. (A kijelentés helytállóságának boncolásába most ne menjünk bele, érjük be annyival: elégséges mértékben provokatív.)
Néhány nap habozás után megrendeltem. (A netes kedvezményt kihasználva 5000 helyett 4000-ért.) A könyv maga méretes. Rögtön eszembe idézte jelenleg ideiglenesen Indiában állomásozó, tehát indiai tudósítónk első reakcióját a Spiró regényre, a Fogságra: „már maga a mérete lázadás a korszak ellen”. A nescafe, a porleves, az instant élmény, instant katarzis kora ellen, bontom ki kijelentését. Egyszóval az objektum majd nyolcszáz oldal, és meglehetősen apró betűs. (Igen, olyasfajta beintés a kornak, mint a Rock Island című Jethro Tull lemez borítója. Alig túlzó malíciával vagyok kénytelen megjegyezni, annak a lemeznek már sajnos a borítója a legjobb.)


2. A kaland közben – élőben kapcsoljuk a tudósítót

A regény közepénél járok, úgyhogy vágjunk itt is a közepébe: nem emlékszem, hogy ennyire nehéz szöveget valaha olvastam volna. Illetve dehogynem: Szentkuthy Miklósnak vannak ilyen, teljes embert, maradéktalan odafigyelést kívánó textúrái, ahol a perc/oldal sebességmérés elveszíti az értelmét. (Persze, az olvasás amúgy sem lóverseny, ráadásul korosodva szeretek mindinkább lassan olvasni, szépirodalmat legalább.)
Olvasás közben néhányszor valószínűnek tűnt, hogy földhöz vágom.
Az első nekifutásnál nyilvánvalóan nem koncentráltam eléggé, a más könyveknél 60-70 oldalnak megfelelő első 27 után ugyanis azon malmoztam, hogy ezt a könyvet még antikváriumba se viszem el, egyszerűen kib----om a kukába, így jelezve felháborodásomat, S-et pedig megkeresem, és behajtom rajta a 4000 forintot, ha nem is konkrétan, zsebből-zsebbe aktussal, de sörökben mindenképpen lefogyasztom.
Elsőre ugyanis az első 27 oldalból semmit nem értettem. Egy kukkot se. Két nap után, agyilag fölhúzva, immáron gatyaszár fölgyűrve, („nehogy már kifogjon rajtam” dac hajtott) újra nekiláttam, és akkor sikerült egyáltalán haladni. (180-nál éreztem még egyszer úgy, hogy leteszem, akkor már nyugodt lélekkel történt volna ez, nem dühből, akkor már megkaptam a 4000 ellenértékét, S-nek is megbocsátottam.)
Én magáról a könyvről ezúttal nem írok semmit. Csak annyit, hogy hihetetlenül nehéz olvasmány, hihetetlenül bonyolult, de valami mégis viszi át rajta az embert. Nem, nem a feladatmegoldó kötelesség, hanem az, hogy a monumentális káoszban ott rejlik valami rejtélyes húzóerő.
Jó, hogy a rejtély szó felmerült. Majdnem azt mondanám, hogy valahogy olyan az olvasása, mint egy intellektuális rejtvényfejtés. Ezzel viszont degradálnám: sűrűn sorakoznak ugyanis benne a súlyos, a virtigli szépirodalom jellemzőjét jelentő brutál futamok. (Félszavakban jellemek, életek, történetek: nem egyperces novellák, hanem egy másodperces, mégis teljes élet-, korregények.)


3. Ki adta el a lelkét az ördögnek?

Nyilván a szerző is, de én most nem rá gondolok.
Amikor írtam egy óvatos kör e-mailt a barátoknak, hogy ki tud egyáltalán erről, akkor az indiai tudósító írta, hogy ez oltári nagy kult könyv, és örvendezett, hogy lám, üzenetem szerint megvalósult magyarul is, majd kapásból kifejezte sajnálatát a fordító iránt.
Válaszomban megnyugtattam: ez a fordító ezt nem a pénzért csinálta. (Megfizetni ezt a munkát nem is lehet.) Ez nyilvánvalóan egy fanatikus önmagára kirótt kötelesség teljesítése, egy fanatikus misszió, a teljesítmény ekvivalensét keresve az első bibliafordítók jutnak az eszembe, Husz János, Károli Gáspár meg a többiek. A fordító ennek a könyvnek szerintem fanatikusa, szerelmese, és küldetésének érezte, hogy teljes értékű fordításban odategye az asztalra. (S az beszakadjon. Beszakadt.)
És igen. Oldalanként legalább egyszer, de van úgy, hogy többször is eszembe jut a fordító, Széky János, és emelem kalapom.
A Proust folyam utolsó négy kötetét fordító hölgy, Jancsó Júlia kapcsán is többször beleborzongtam, hogy micsoda áldozatot követelhet egy ilyen munka, milyen hihetetlen mértékben felemésztheti, kifacsarhatja a testet/lelket; milyen hihetetlen mértékben kizárhatja a társadalomból, a normális életből a fordítót az, hogy egy Proust szöveggel fekszik, kel. A kiadási dátumokból tudjuk, hogy több mint tizenöt éven át!
Széky János dettó.
Nem tudom, hány évig dolgozott rajta, de én nem biztos, hogy tudnám vállalni azt a keresztet, ezt az önkéntes száműzetést, amit egy ilyen, teljes embert kívánó, nem pár hónapos elkötelezettség jelent.

4. Címzett ajánlás
„For those about to rock we salute you”
(AC/DC) (Ave a rockozni készülőknek.)


Nagy kaland. Mégsem ajánlom mindenkinek, csakis a mindenre elszánt vállalkozó kedvűeknek.

olvasónapló: Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

olvasónapló: Thomas Pynchon: Súlyszivárvány: "2010. október 6. Thomas Pynchon: Súlyszivárvány „We sold our souls for rock’n’Roll” (Black Sabbath válogatás lemez cím) (Eladtuk a lelkünke..."