2010. november 16., kedd
olvasónapló: Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és ...
olvasónapló: Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és ...: "2010. november 16. Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és a folyóról „Run, rabbit run, dig that hole get the sun And when at las..."
Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és a folyóról
2010. november 16. Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és a folyóról
A nyári, nagyszerű Kerouac kaland után - mely óta meggyőződésem, hogy az Úton a leggyengébb mű – úgy döntöttem, megnézzük milyen a tanítómestere, Thomas Wolfe. Úgyhogy antikváriumból beszereztem a több mint ezerkétszáz oldalas művet: Az időről és a folyóról. (Európa Könyvkiadó, 1968)
Elképedtem. Teljesen beazonosítható, hasonló a technikája, hasonló a világlátása, hasonlóan gördülnek rendszeresen a vonatok egyik helyről a másikra, suhannak az amerikai kontinens tájai, és jó értelemben nagyon amerikai. (Vagyis a gyermek lefegyverző naivitásával bombázza kérdésekkel a civilizációt.) Hasonló a technikája, hasonló az emberábrázolása, és hasonló a súlyozási technikája is: konkrét helyeken látszólag létfontosságú dolgok, párbeszédek kontextusból kiemelésével mutatja meg jelentéktelenségüket, talmi voltukat.
Még csak a könyv első harmadánál járok, de meggyőződésem, hogy Kerouac Wolfe.-tól örökölte az írói imperatívuszt: „a mindenséghez mérd magad!” alapállását. És fő motívumait is Wolfe-tól vette át, Wolfe-tól tanulhatta. Kerouac ugyanis véleményem szerint két dolgot akart legyőzni életében:
1. A tettetést, színlelést, sznobizmust. (És itt megtaláltam a kapcsolatot a Zabhegyezőhöz, meg a későbbi diákmozgalmakhoz, (beleértve a fiatalság beat és rockzenéjét) hisz lényegében mi más lenne mindnek a célja - akár Párizs utcáin, akár kommunista rendszerbeli építőtáborokba járó diákság körében kapjon hangot- mint az őszinteség.
2. Az elmúlást, a mulandóságot.
Az első meccset hozta, a másodikat elbukta.
Tekintve, hogy milyen gigantikus ellenfelekről van szó, a kettőből egy nyert meccs azért nem is olyan rossz arány.
Nem agyalok én itt tovább, következzék két-három idézet. Az első kettő után az a megdöbbentő benyomása támad az embernek, hogy Jack barátunk megértette a wolfe-i leckét, és életével, életvitelével, a gyakorlatban akarta megvalósítani azt, amit mestere kérdések formájában vetett fel.
(A második idézet gyötrő kérdéseiből még az is elég gyorsan levezethető, hogy Kerouac hogyan talált rá akkora szeretettel Buddhára és Jézusra, miért ölelte akkora szeretettel magához őket, tanításukat.)
(Egy feleség agya dolgozik éjszaka, a következők sorakoznak benne)
(286. o.)
(286-287. o.)
Még egy idézet, amit szintén kivághattam volna Kerouac regényből is:
(230. o.)
„Run, rabbit run, dig that hole get the sun
And when at last the work is done
Don’t sit down it’s time to dig another one…”
Pink Floyd: Time
A nyári, nagyszerű Kerouac kaland után - mely óta meggyőződésem, hogy az Úton a leggyengébb mű – úgy döntöttem, megnézzük milyen a tanítómestere, Thomas Wolfe. Úgyhogy antikváriumból beszereztem a több mint ezerkétszáz oldalas művet: Az időről és a folyóról. (Európa Könyvkiadó, 1968)
Elképedtem. Teljesen beazonosítható, hasonló a technikája, hasonló a világlátása, hasonlóan gördülnek rendszeresen a vonatok egyik helyről a másikra, suhannak az amerikai kontinens tájai, és jó értelemben nagyon amerikai. (Vagyis a gyermek lefegyverző naivitásával bombázza kérdésekkel a civilizációt.) Hasonló a technikája, hasonló az emberábrázolása, és hasonló a súlyozási technikája is: konkrét helyeken látszólag létfontosságú dolgok, párbeszédek kontextusból kiemelésével mutatja meg jelentéktelenségüket, talmi voltukat.
Még csak a könyv első harmadánál járok, de meggyőződésem, hogy Kerouac Wolfe.-tól örökölte az írói imperatívuszt: „a mindenséghez mérd magad!” alapállását. És fő motívumait is Wolfe-tól vette át, Wolfe-tól tanulhatta. Kerouac ugyanis véleményem szerint két dolgot akart legyőzni életében:
1. A tettetést, színlelést, sznobizmust. (És itt megtaláltam a kapcsolatot a Zabhegyezőhöz, meg a későbbi diákmozgalmakhoz, (beleértve a fiatalság beat és rockzenéjét) hisz lényegében mi más lenne mindnek a célja - akár Párizs utcáin, akár kommunista rendszerbeli építőtáborokba járó diákság körében kapjon hangot- mint az őszinteség.
2. Az elmúlást, a mulandóságot.
Az első meccset hozta, a másodikat elbukta.
Tekintve, hogy milyen gigantikus ellenfelekről van szó, a kettőből egy nyert meccs azért nem is olyan rossz arány.
Nem agyalok én itt tovább, következzék két-három idézet. Az első kettő után az a megdöbbentő benyomása támad az embernek, hogy Jack barátunk megértette a wolfe-i leckét, és életével, életvitelével, a gyakorlatban akarta megvalósítani azt, amit mestere kérdések formájában vetett fel.
(A második idézet gyötrő kérdéseiből még az is elég gyorsan levezethető, hogy Kerouac hogyan talált rá akkora szeretettel Buddhára és Jézusra, miért ölelte akkora szeretettel magához őket, tanításukat.)
(Egy feleség agya dolgozik éjszaka, a következők sorakoznak benne)
„Hugh-t folyton csak hajszolom; fáradt és beteg és agyonhajszolt és kimerült… de én csak hajszolom előre, és magam se tudom, hogy mi felé? Mi értelme az egésznek? A Woodson Streetről idehajszoltam a Weaver Streetre: és ez a városnegyed most a divatját múlta – az elegáns társaság most Grovemont felé tendál, a golfpálya szomszédságába; és most rágom a fülét, hogy költözzünk oda ki, építsünk házat a telkünkre, vagy vegyünk egy házat. Addig hajszolom őt és magamat, míg tagja lesz a Rotary Clubnak, én meg a csütörtöki Irodalmi Körnek, az Orpheus Társaságnak, a szombati Zenebarátoknak, az Asszonyklubnak, a Vitakörnek és a jó ég tudja, mi mindennek még - ennek a sok hülye és nevetséges klubocskának mind, pedig végleg nem érdekel minket egyik sem, de belehalunk, ha nem vagyunk tagjai, mert úgy érezzük, hogy ez az "emelkedésünk" jele. Emelkedünk, de hová?
És így vagyunk mindannyian: tettetés, tettetés és tettetés, fölvágás, fölvágás és fölvágás… igyekszünk lépést tartani a szomszédainkkal, és lehagyni őket… és közben soha egy igaz szó, soha egy szó, amit igazán érzünk, értünk és tudunk.”
(286. o.)
„Miért vagyunk mi mind ilyen hazugok gyávák, kegyetlenek és tisztességtelenek egymással és önmagunkkal szemben? Miért töltjük haszontalansággal napjainkat, tettetéssel, semmiségekkel? Miért fecséreljük el az életünket – merítjük ki az erőnket – miért tékozolunk el minden jót hamisságra, hazugságra és ürességre? Miért teszünk szántszándékkal tönkre magunkat, ha egyszer örömre, szeretetre és szépségre vágyunk, s ezt mind megtalálhatjuk körül a világban, csak érte kell nyúlnunk? Miért félünk attól, ami nem félnivaló, és miért szégyelljük, amin nincs miért szégyenkeznünk? Miért herdálunk el mindent, miért tékozoljuk el az életünket, mi az a szörnyűség az életünkben, ami önmagunk eltékozolására késztet, arra, hogy hajszoljuk a halálunkat, pedig az életre vágyunk? Miért van az, hogy örökké idegenek maradunk a világban, hogy sohase tudjuk megismerni egymást, hogy csupa félelem, szégyen, gyűlölet és hamisság vagyunk, márpedig szeretetre vágyunk? Miért van ez így? Miért? Miért? Miért?”
(286-287. o.)
Még egy idézet, amit szintén kivághattam volna Kerouac regényből is:
„Ez volt hát az öregember története. Élete a vadonból hajtott ki, az eltemetett múltból, az elenyészett Amerikából. A körülötte zajló események és pillanatok hatalmas misztériuma és a sötét idők mágikus fénye vetődött rá.(Göncz Árpád fordításában.)
Mint az országban mindenembe, vándor volt ő is; száműzött a halhatatlan földön. Ő is hajléktalan volt, mint mi valamennyien. Ahova elvitték a roppant kerekek, ott volt az otthona.”
(230. o.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)